a steambox láz margójára
- A Barebone PC egy kábé 15 éve létező dolog, nem most találták fel
- A “Steambox” nem konzol, hanem egy dobozolt pécé - a Phantom és az ezernyi ugyanilyen gép rémlik valaminek?
- A fentiek több csapdát is rejtenek, ebből a legfőbb a hardver, ami konstans, vagy egyáltalán nem, vagy csak nehezen upgrade-elhető. A most bemutatott, első Steamboxnak minősített Xi3 Piston is például csak a Xi3-hoz gyártottakat fogadja be ami..
- …azt jelenti, hogy a szokásosnál amúgy is jóval drágább barebone alkatrészek még a szokásosnál is drágábbak lesznek. A csúcskategóriás Xi például most 1000 dollár körül fut, egy új konzol általában 399-599 szokott lenni. Ha még a felső határig sikerül is leszorítani, akkor is mérhetetlenül drágább, mint egy ugyanilyen tudású asztali gép
- Linux. A Steambox Linux alapú lesz, ami azt jelenti, hogy megközelítőleg sem érhető el a teljes Steam kínálat, és elég nagy az esély rá, hogy a nagyközönség nem Puzzle Questezni és Riskezni akar. Nyílván lesz megoldás (Wine szerű emuláció, anyagilag megtámogatott és leegyszerűsített portolás, vagy sima Windows installációs lehetőség), de még így is egy jelenleg 0,8%-os piacról beszélünk.
Konklúzió: most is lehet Steamboxot építeni, Windows alapon, az asztali gépekhez képest kábé háromszor drágábban. Ésszerű megoldás? Hosszú HDMI kábel, vagy egy vezeték nélküli HDMI továbbító - mivel a Big Picture már publikus, ezért ott a felület hozzá. De hát istenem, mindenki arra szórja a pénzét, amire akarja.
BON IVER - BON IVER
Justin Vernont minden bizonnyal elcserélték a kórházban, mert biztos, hogy egy ponton Sámsonnak hívták: az ő ereje nem a hajából, hanem leginkább a szakállából és páratlanul gyönyörű hangjából ered, de a kettő szinte nem vonatkoztatható el egymástól, ahogy az sem, hogy az indie folkban 2011 tájékán megkerülhetetlen jelenség. Elvégre kevés olyan folk énekes van, aki még egy Glastonbury-nyi mezőt is meg tud tölteni emberrel, ráadásul annak minimum a harmada képes transzba esni az örömtől a Skinny Love vagy épp The Wolves kapcsán (utóbbi mindenkinek kötelezően megnézendő, főleg a 3. perctől! - http://youtu.be/-jxP7dQYBb8). Egy lemez kultuszt építeni remek teljesítmény, az viszont már annál is erőteljesebb, ha ezt sikerül a másodikkal is megőrizni. És a nem túl kreatív névválasztás ellenére a Bon Iver a zenekar magas mércéjével mérve is remek lemez - gazdagabb, teljesebb és ugyanannyira őszinte, mint a debütálás volt. Gazdagabb, mert sokkal mélyebb a hangzása (a trombiták, hegedűk erőteljesebb behozatala telitalálat), a nyitó Perth már-már himnuszként is beillene, ahogy a fél távon epikusba csapó Towers is, ami minimum 3 hangzásvilágot hoz egy tető alá, ami az egyszerű zongoraalap köré font Wash-ban, illetve a néha már könnyfakasztóan szép, a nyolcvanas éveket idéző Calgary tesz igazán kerek egésszé. Ugyanebből az alapból építkezik a záró Beth / Rest is, ami után már tényleg biztos: Vernontnak és a szakállának a legnagyobbak között a helye.
LADY GAGA: BORN THIS WAY
Identitás zavarral vádolni Lady Gagát csak kicsit túlzás: eddig nem úgy tűnt, mintha választott volna magának egyet. Ahogy az öltözékében, úgy a zenében is leginkább a földön hempereg és azt tartja meg, ami rajta marad - ez eddig leginkább megaslágerek halmozásából és szándékos botránykeltésből állt. A Born This Way már csak ezért is szorult helyzetből indul, mert egy olyan csúcsot kellene megközelítenie, amit ennyi év alatt szinte lehetetlen és ez végül be is igazolódik. Mert bár a Born This Way a legkevésbé sem rossz, de még csak megközelítőleg sincs rajta egy olyan fajsúlyos, agyonjátszható szám, mint a Bad Romance, az Alejandro, a Paparazzi, a Pokerface vagy épp a Just dance. Leginkább az útkeresésről szól: kérlelhetetlenül meg szeretne felelni mindenkinek, de talán pont ez a legnagyobb baja. A Poker Face-t túlságosan is imitáló Highway Unicorn, a Madonnát idéző Government Hooker, a Bad Romance-t szinte hangjegyről hangjegyre kopizó Americano egyszerűen nem mérhető egymáshoz. Vannak ugyan csúcspontjai (a leszedált Bloody Mary, az említett Government Hooker, az egyértelműen koncertekre írt The Edge of Glory) de a köztes dalok inkább tűnnek időhúzásnak, mint egységes koncepciónak. Ezt az egyensúlyvesztett útkeresést talán az album hosszúsága is jól mutatja, hiszen a 14 szám, a több mint egy óra ebben a kategóriában talán túl sok - jobb lett volna, ha ennek a negyed inkább a vágószoba padlóján marad. Bár onnan úgyis minden Gaga testére kerül!
DEATH CAB FOR CUTIE - CODES AND KEYS
Ugyan a dobosait rendkívül szorgosan cseréli - már a harmadikat rágja - de a naptári évekhez igazított ütemtervet nem: ha valami, hát ez biztosan elmondható a Death Cab For Cutieról. Hiszen 1997-es megalakulásuk óta kettő, maximum három éves időközönként mindig jön egy új album az indie rockot és popot egészséges mennyiségű felszínes-melankóliába oltó bandától. Hét album tizennégy év leforgása alatt erősen tisztességes teljesítmény, főleg egy viszonylag konstans minőség mellett. És bár a Codes and Keys nem rúghat labdába a klasszikus DCFC albumok mellett, de van annyira tisztességesen összerakott és színvonalas, hogy ne kelljen túlságosan nagyokat rúgni bele. Igaz, a bruttó 45 perc villámgyorsan lepereg és ez idő alatt kevés olyan igazán karakteres, emlékezetes szám hangzik el, ami öregbítené a banda hírnevét, de a helyzet bíztató. Ott van például a címadó Codes and Keys, amely már a második helyről kellő lendületet ad a folytatáshoz, passzív-agresszív dobos-hegedűs keverékével: talán ez a csúcspont. Még jó, hogy a maradék nem a mélyrepülést, csak a szolid szinten tartást képviseli. A torzított vokálú Some Boys a perverz lihegésével, a You Are a Tourist parádés gitárbetétjével, vagy épp az Edge-et idéző Undearneath the Sycamore egy befutott, érett zenekar tökéletes kézjegye, amit a legjobban az utolsó dal foglal össze a címével: Stay Young, Go Dancing. A Death Cab tagjai ugyan már nem fiatalok, de zeneileg még mindig a csúcson vannak!
AMON TOBIN: ISAM
Két szám elég ahhoz, hogy az ember rájöjjön: kontrollált zajt hall. Nehéz lenne bármilyen kategóriába betuszkolni Amon Tobint - a kötelezőkön túl, mint a triphop, breakbeat vagy IDM - hiszen egyik se fedi le igazán azt, amit csinál, immáron másfél évtizede. Hatalmas szünettel, hiszen 2007 óta nem volt új Tobin lemez, a Splinter Cell: Convictionos kilengéseket leszámítva. Eddig - az ISAM nem csak, hogy tökéletesen beleillik az Amon Tobin életműbe, de talán nem butaság leírni azt, hogy Tobin az elkészítése során talán még új hangokat is létrehozott. Mással nehéz lenne megindokolni azt a masszát, amit a 12+1 szám ad, ahol egy a mosogatóba hulló vízcsöpögés éppúgy lehet alapja egy három-négy perces indusztriális elektronikának, ahogy mondjuk egy recsegő-ropogó pianínó. Pontosan így is készült a lemez, Tobin a stúdióba bezárkózva szedte össze a létező legszélsőségesebb és legfurább hangeffekteket, hogy abból egy szinte értelmezhetetlen massza jöjjön létre. Tobin zsenialitása abban rejlik, hogy mindezt valami hihetetlen tervezéssel ömleszti egybe, így az első pár hallgatást meghatározó káoszból idővel rendezett kakofónia alakul ki: megnyílnak a különböző szálak, lehámozódnak a rétegek és meghálálja magát az a több éve tartó várakozás, ami a Foley Room óta telt el. Húzd le a redőnyt, tedd fel a legjobb fülhallgatód és utazz végig a nettó 53 percnyi zajterápián. Vagy megsüketülsz, vagy megőrülsz: a zsenialitástól.
WILCO: THE WHOLE LOVE
Vannak azok a bizonyos bútordarabok, akik egy komplett stílusra is rá tudják nyomni a maguk bélyegét. A Grunge-ban ez volt a Nirvana, a triphopban a Massive Attack, a folk rock-ban pedig a ‘94 óta tevékenykedő, Illionis-i Wilco, akik abban a szerencsés helyzetben voltak mindig is, hogy a tehetség mellé sikert és igazi díjesőt is kaptak. Ezek után persze nem meglepő, hogy a kilencedik albumnál sem kellett a szomszédba menniük és az eddigi sikereikből építkezve továbbra is azt tehetnek, amit akarnak. A The Whole Love esetében ez leginkább a hangzáson érhető tetten: az Art of Almost csendes, lassú indie hangzását szinte kettéhasítja az I Might harsány, Ray Manzareket idéző billentyű-kínzása, a keményebb Beatles korszakra emlékeztető Dawned On Me, a tábortüzes akusztikus gitározáshoz köthető Black Moon, vagy a hurráheppi Born Alone. Naagy váltás vagy palotaforradalom meglepő módon a fél távnál sem érkezik, sőt, a folyamatos tempóváltás, a jobbra-balra kilengő hangzás végigkíséri az album egészét, így még az epikus, 13 perces lezárásra is marad elég szusz. A Wilco igazán nagyot lépni persze ezúttal sem mert, így a The Whole Love sem fog sem forradalmat csinálni, sem új zenekarokat inspirálni, de tisztességesen hozza egy gazdag, most már lassan két évtizedes karrier sikereit és kiugrásait, a maga tizenkét számos, teljesen szerethető és imádható egyszerűségével.
HALLGASD: Art of Almost // Black Moon // Capitol City
RADICAL FACE: THE FAMILY TREE - THE ROOTS
Ha ki kellene nevezni az egyik legjobb évet, amit az indie rock / indie folk magáénak tudhat, akkor 2011 mindenképp az élbolyban lenne - elég csak leírni, hogy kijött az új Bon Iver lemez (amit nevezzünk is ki gyorsan, már most az év albumának!) és már mehetnénk is a lábunkat lógatni. A feltételes mód kötelező, mert időközben kijött a Radical Face trilógia első darabja is és ha hozzávesszük azt, hogy az egész zenekar egyetlen, 24 éves srácból áll, valamint azt a tényt, hogy a The Roots az év egyik legszerethetőbb, legkellemesebb darabja, már építhetjük is az oltárt Ben Coopernek. Persze ezt már megtehettük évekkel ezelőtt is, a számos reklámban hallott Welcome Home után is, de akkor még nem volt biztos, hogy Cooper tényleg maradandót alkotott-e. A Roots után most már inkább az a kérdés: hol a fenében volt eddig? A trilógiának szánt albumcsalád első tagja ugyanis döbbenetes profizmusról árulkodik: ilyen mély hangzású, ennyire tökéletes tempójú, könnyfacsaróan személyes lemezt ugyanis általában sok pénzből, sok emberrel szokás csinálni. A nyarat már bejáró A Pund of Flesh, a lágy dobbal, az akusztikus gitárral és a kórussal rendkívül ügyesen játszó, az egészet egy felejthetetlenül szép és dallamos zongorarészbe toló Black Eyes hatalmas eséllyel indul az év legjobb dala címért, ahogy a későbbi Ghost Towns és a semmiből igazi energiát feltornyosító Kin is. Két név amit ezentúl meg kell jegyezni: Radical Face és Ben Cooper!
HALLGASD: Black Eyes // Ghost Towns // Kin
1